Az érzékelés hasznáról és káráról az életben

  Nem emlékszem már melyik antropológus írta le, melyik afrikai törzs szokásai és rítusai között azt, hogy amikor egy gyermek megszületik, a jelenlévők leteszik a meztelen földre a meztelen újszülöttet és a törzs rangidős vezetője, sámánja, papja, nevezzük, ahogy akarjuk, hangosan elmondja (elénekli) fölötte a törzs mítoszait (regéit), történeteit. (Honnan érkeztünk, honnan jött a Nap, mi a Föld, mik a rajta élő állatok és minden. Mik a jó és a rossz gondolatok, milyen orvosságok vannak arrafelé és így tovább). Mindezt (kiegészítve a társadalom és saját magunk frusztrációival) mi is megtesszük nap, mint nap, amikor a gyereket iskolába indítjuk, betöltve ezzel a mítosz eredeti értelmét, ami nem más, mint: "a dolgok, ahogy vannak".  A dolgok, ahogy az emberek mondják. Ebben a beavatási rítusban alapozzák meg az újszülött ember emlékezetét, azt, amit később, élete folyamán saját tapasztalataival egészít majd ki.

  Talán ez az oka, hogy mindig fura, émelyítő érzés fog el, amikor teák, borok leírását olvasva ilyenekre bukkanok:

 „Illata virágokra, elsősorban bordó rózsára (!!) emlékeztet, ízeinek gyümölcsössége málna mellett aszalt szilvát idéz. Intenzív, élénk-piros színű. Illatában alapvetően fűszeres, kiegészülve a kávé és vanília aromájával. Ízében az érett gyümölcsök, valamint közepesen intenzív savak jellemzik”

vagy, ha már tea jön szóba, egyetlen tea leírásakor ezekkel a hasonlatokkal találkoztam:

Mogyoróolaj, fahéj, később gyümölcsösebb, lekvárszerű, étcsokoládé, gyümölcsösség, ásványi-anyag tartalom.

Nem is szólva erről: "Száraz illat, kakaós, enyhén füstös, ígéretesen mély, édesfűszeres, gyümölcsös, olvasztott, keserű csokoládé, dohány és bogyós gyümölcsök, hihetetlen komplexitás, fűszeres, sütött, édesbe hajló pirított kenyérhéj, élénk narancsvirág illat, citrusosság, krémes, savas, virágos, pirítottság puha kakaósságban, ginsenges illat."   Huhh

Mi az oka annak a késztetésnek, hogy valamit mindig valami máshoz hasonlítsunk, ráadásul ennyire részletekbe menően? Hiszen minél részletesebben írjuk le, keresünk asszociációkat, annál nyilvánvalóbb az ellentmondás saját képeink, hasonlítaink között.

Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy itt még csak nem is asszociációkról, vagy absztakciókról van szó, hanem egyszerű, behelyettesített érzetekről. Azt mondhatnánk erre, hogy az erre való törekvés  normális emberi tulajdonság, de én nem látom ezt ennyire magától értetődőnek és főleg nem tartom hasznosnak. Számtalan olyan gyakorlatunk, törekvésünk  és tulajdonságunk van, amit nap, mint nap követünk, pedig valójában csak kényelemből, vagy kényszerből tesszük, máskor pedig hiábavalóan szeretnénk levetkőzni.

  Máshol azt mondják, hogy ez a "hasonlító gyakorlat" segít meghatározni, közelebb hozni, egyúttal másokkal is megértetni azt az élményt, amiben részesülünk. Nos, ez valóban egy tagadhatatlanul emberi törekvésünk, a leíró, értelmező ész és egyúttal a társat kereső, megosztó (sharing) psziché gyakorlata. Mégis mindannyian tudjuk, milyen nehéz, hiábavaló próbálkozás, amikor akár a legelemibb élményeket, érzéseket próbáljuk megosztani másokkal. Ez vezet legtöbbször olcsó, giccses naplemente felvételekhez, hosszasan taglalt betegség leírásokhoz. Mindannak a reprezentációjához, ami valójában átélhetetlen. Hogyan érthetném meg, milyen a velem szemben álló fájdalma? ( A „fájdalom” azt jelöli, amiről csak én tudok)

  Egyetlen terület van, ahol ez valamennyire lehetséges, (avagy ahol minden lehetséges): a költészet. Igen, elhiszem, hogy létezik olyan borász, sommelier, akinek a bor, tea, a csoki leírásai már-már költészetként is olvashatók és befogadhatók, de ezzel még nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy miért kell ennyi minden máshoz nyúlni, hogy egy ilyen összetett élményt megosszunk másokkal.

Végül ne felejtsük el, hogy azok a mások, ebben az esetekben vásárlók, fogyasztók, kliensek. Itt már felébred a gyanú, hogy a nemes poézis, a művészi önkifejezés helyett egyszerűen egy marketingeszközzel állunk szemben, amit ráadásuk vélhetően maga a kor gyakorlata, és maguk a vevők kényszerítenek ki.

"Read the amazing reviews of our products " mondja egy másik kereskedő, ami persze egy kicsit más, mert itt a vevők poézisével és kommentjeivel szembesülhetünk. Önként. Még egészen szórakoztató dolgok is vannak közöttük. Ahogy rálátunk mások fejlődésére. Ha viszont mi adjuk a vevők szájába, hogy mihez hasonlít a mi "amazing" teánk, akkor az egy másik jelenségre figyelmeztet bennünket.  

Az íz, mint emlékezet

Egy barátom szerint a hasonlítgatás egyszerűen egy fallikus gyakorlat; ki tud nagyobbat mondani. 

Én azt mondom, a hasonlítgatás a vevő agyának kikapcsolása, amihez egyébként már nagyrészt hozzászokott és legtöbbször igényli is. Gasztrofantázia, íz és illat maszturbáció. Semmi sem önmaga többé.  Minden hasonlít valamihez, minden valami mással írható le.  Ez „epres, az málnás, emez szalonnás”. Az alany nem létezik a jelző vette át a helyét.

Mi az íz, az illat, amit egy tea kóstolásakor érzékelünk? Íz és illat. (Meg erő, tehetnék hozzá a puer-hívők.) De ez csak a legelső teára érvényes.  A második, harmadik, századik tea ivásakor messze-mélyen megmagyarázhatatlanul, önműködően bekapcsolódik egy gomb és elhelyezi, elraktározza a szánkba érkezett ízt a memóriánkba. 

Az íz, illat, és ezek megtapasztalása maga az emlékezetünk.

Azt mondja egy kedves filozófusom, az állatoknak csak múltjuk van, egyedül az ember képes a jövőbe vetíteni magát az emlékei révén. Az ember története nem más, mint a saját emlékezete, amit senki, csak az élet vége, vagy egy betegség vehet el tőle. Amikor egy kedves kereskedő a kínált portékáját érzékletesen leírja, akkor valamiféle garanciát tölt ki a vevő részére, hogy a keresett termék milyen lesz. Ez többé-kevésbé rendben is van, bár megint csak emlékeztetni szeretnék rá, hogy egy mégannyira „objektív” technológiai termék, mint egy szoftver, vagy egy autó is csak ezernyi személyes tapasztalat révén válik, vagy nem válik belakhatóvá.

Amikor az eladó túllép ezen a szinten és sokféle gyümölcshöz, fűszerhez, akármihez hasonlítja a teáját, borát, akkor voltaképpen kikapcsolja a vásárló kreativitását, akaratát és azt kínálja neki, hogy innen-onnan (természetesen minél szélesebb spektrumból) helyette összeszedve valami egyedülállóan különleges emlékezetcsomagot nyújt át neki. Igény persze mindig van rá. Sok a lusta, idejét és mást vesztett ember.

Nézzük csak meg, hogyan csinálja ellenben a mágikus Andreas Larsson, aki vakon tesztel borokat és online publikálja is élményeit. Mást is idézhettünk volna, de minimalista megközelítése miatt őt választjuk. Érzékletes leírásai magukban is kis történetek, megelevenedik előttünk a tapasztalás gyakorlata, és a gyakorlott tapasztalás miközben mindössze ennyit mond:

"Kinézet: sűrű, a rubintól a feketéig terjedő szín."

Illat:  "kellemes, intenzív aromák, amik bizonyos fejlődést mutatnak. Komplex egymásra épülő rétegekben, elegáns sötét gyümölcsös, némi édességgel és fűszerességgel, fahéj és aszalt szilva, némi bőrös jegy, érezhető tölgyességgel."

Íz: "nagyon jó a szájban, sűrű gyümölcsös, némi öreg édességgel, nem önmagában édes, hanem olyan édesség, ami kerekséget ad az ízhez…".

Ez még mindig egészen sok ahhoz képest, amennyit mondani kellene, de ne felejtsük el, hogy ez egy vakteszt, azt, hogy a fickó itt (legalábbis láthatóan) nem ad el semmit, csak önmagát és ne felejtsük el azt sem, hogy ez bor.   A bor, az bor és mámor, más műfaj, a tea pedig tea és tiszta tudat. 

 Ráadásul eloszlatva minden illúziót érdemes tudnunk, hogy a teában és a borban is könnyedén állítanak elő ma már bármilyen „ízt”, legyen az gyümölcsös, kakaós satöbbi. Így, ahogy mondom, adalékanyagok hozzáadása nélkül. Kicsit másként sütve ugyanaz a tea elképesztően más karaktereket mutat és a termelők sokszor igyekeznek szájbamászóan sütve a vevő kedves fantáziája elé menni.  Ugyanígy a bor világában más és más élesztőcsaládot használva a bor bámulatosan "erdei bogyós gyümölcsös" lesz.

Nem véletlen, hogy a hivatalos tea kóstolók jóval kevesebb hasonlatot, jelzőt használnak, és a legtöbb máshol használható érzékletes jegy a teába ún. "off-flavor", vagyis nem a teához tartozó íz, azaz hiba.

Egy tea megfelelő leírása valami ilyesmi lehet:

 - Erőteljes karakter némi keserűséggel a nyelven és a szájpadláson, amit intenzív aromás íz kísér körben a szájban. Vagy egy másik, mondjuk Banzhang teára  hozzáadva ezt: "hasonló a Bulang teához, de kevésbé illatos és cseresebb, asztringensebb. Kifejezettebb kesernyésség a nyelven, de kevésbé érezhető a szájpadláson."  Hmmm… Hát ez nem túl sok.  Akkor ez a tea narancsos, vagy inkább a fahéj irányába megy el?

Van ahol még kevesebbet és mégis többet mondanak:

"Menghai karakter ami az édes és illatos felé terjed tovább. Lágy finom, könnyen iható mindennapi tea."

A megélendő tapasztalat

A teában az eredendő illat helyett sokkal többet kell beszélni az íz elejéről, végéről és a tea erejéről.

Ha megkérdezünk itthon (Nyugaton) tíz tea kóstolót, kilenc ugyanazokat az eredendő, elsődleges jegyeket fogja felsorolni:  "fű, széna, keserű, szánkat összehúzó, és még egyszer keserű. Igazuk van, tényleg ezek a legfelül érezhető illatok, de meg kell tanulniuk, hogy innen ne a hal(!) és a csokoládé felé menjenek tovább, hanem tanulják meg mi, miért szerepel egy teában és mi az elfogadható és értékelhető, mi a művi, mesterkélt, és a kevésbé értékelendő, vagy egyenesen a hiba.

Lehet, hogy most úgy gondolják, hogy itthon a tisztelt vásárló kevésbé képes elképzelni, mi az a "menghai íz" és helyette inkább szeretné „kifejezetten az aszalt szamolyai cseresznye sötét, oxidált zamatát beazonosítani”, de ez csapda, amiben az eladó és a vásárlók cinkosai egymásnak.  A cseresznyével lemondunk arról, hogy megértsük, mi az a menghai íz, mi a fémes, földes, és hogy megpróbáljuk elképzelni magunktól, mit jelent ez a tea a saját emlékezetünkben.  Ha pedig ezt nem tudjuk, nem fogunk tudni két fontos dolgot. Nem fogunk tudni választani, hiszen minden tapasztaltabb teás tudja, hogy nagy különbség van például a Mengla (Yiwu) édes, a Menghai szerteágazó izgalmas, a lincengi hűvös jeges és a dali puerh teák zsibbasztó szájbavágós ízei között.  Ez még talán nem olyan nagy baj.  Túl lehet élni.  De nem fogjuk tudni, kik vagyunk. Fahéj leszünk X.Y. képzeletében.

  Ezt a tapasztalatot nem lehet leírni, ezt a tapasztalatot meg kell élni.

  A mítosz tehát mindenféle mítikus elképzelésekkel szemben azt jelenti; "ahogy a dolgok vannak". A tea kóstolása pedig egyfajta "participation mystique". Ha ezt elvétjük, hagyjuk, hogy más írja le helyettünk, akkor magunk és a világ megélésének helyébe csak idolok és azok csodálata lép.